Az általános dolgokat gondolom mindenki tudja. Az Új versek (1906) című kötetben van a Léda asszony zsoltárai című ciklus záróverse. Ez egy szerelmes vers. (elvileg)

Elég furcsán képzelte el Ady a szerelmet. Ezen a versen végigvonul minden emberi érzés, ami egy szerelemmel keletkezhet bennünk. A szépség, maga a szerelem és a legvégén a szerelem halála. Ady szakított a megszokott szerelmes versekkel, valami ÚJAT alkotott. Neki már nem volt elég a szerelem szakrális magasságokba emelése, a lágy, jóleső érzések megszólaltatása. Ő inkább egy harcoló héjapárhoz hasonlítja a szerelmespárt. Ez nagyon furcsa, hiszen a szerelem eddigi madárjelképe (ha lehet így fogalmazni) például a hattyú. Egy fenséges, gyönyörű madár nem egy ragadozómadár! Amikor ezen a "felháborodásomon" túlléptem, és még néhányszor elolvestam a verset forrongott a szívem. A vers ég a szerelem hevességétől. Szenvedélyes, felfokozott érzelmek tarkítják a szerelem érzését, amit az igék fokozása is alátámaszt.

Az első versszakban a héjapár útra kelt, megy az Őszbe (elmúlás szimbóluma) kergetőzve. A második versszakból megtudjuk, hogy a Nyár új héjapárokat hoz, akik ugyanolyan vadak, mint ők. A harmadik versszakban a Nyárból kiszállnak és valahol (határozatlan, nem tudja a jövőt) megállnak az Őszben. A negyedik versszakban látjuk, hogy a héjapárnak ez az utolsó násza, ezért marcangolják, beletépnek egymás húsába és végül lehullanak az őszi avaron.

Tetszeni tetszik ez a vers. Kicsit furcsa volt a korábbi szerelmesversekhez képes, de nem rossz, sőt. Csak az rémít meg, hogy én nem hiszem, hogy valaha fogok tudni írni egy ilyen érzelemdús verset.