Őszintén szólva az In Horatium után nem hittem, hogy Babits képes normális verset írni. De itt van ez a vers, ami nem is rossz. (a második kedvencem Babitstól)
Babits A lírikus epilógja című verset 1903-ban írta és a Levelek Iris koszorújáról (1909) című verseskötetében helyezte el a kiemelt legutolsó helyen. A címben az epilóg (végszó, utószó) szócska utal erre a helyre.
A lírikus epilógja szonett, melyben tulajdonképpen Babits beszél. (ha szabad ilyen mondanom) A versben E/1 személyű igealakokat használ, melyekkel azt az érzetet kelti, hogy róla szól az egész vers. Persze nem vitatkozom, mert valóban róla IS szól a vers. Babitsra jellemző módon a címmel eltávolítja magától az érzelmeket (tárgyias líra), vagyis lényegében nem vállal felelősséget értük. Szóval a vers első sorát értelmezhetjük úgy is, hogy mindenki csak saját magáról tud írni. Ebben az esetbe szerepversről beszélhetünk. A vers azt fejezi ki, hogy a lírai én és a világ között nincs összeköttetés. (mindenki egy dióban van bezárva, de ebből nem tudnak kitörni) A lírai én vágyik a világot megismerni, de képtelen rá. A versben megjelenik a Schopenhauer-i filozófia (A világ, mint akarat és képzet) Az utolsó szakaszban a lírai én mint börtön, mint ómega, alfa, mint alany, tárgy jelenik meg.
Nekem azért tetszik ez a vers, mert miközben olvastam furcsa mód megmozdult bennem valami. Az érzelmeimre hatott ez a vers.
