Az Aventinuson volt egy kurtakocsma. Matrózok jártak oda éjszakánként, s piros bort iddogáltak.
Paulina, a kis maszatos konyhalány hordozta a tálakat. Vörös haja volt és kék szeme.
Egyszer, amint elhaladt egyik asztal mellett a pörkölt hallal, valami kappadóciai hajóács ijedten a tunikájához kapott és fölugrott.
- Hol a pénzem? Megloptak. Tolvaj - rivallt -, tolvaj.
Kavarodás támadt. Közben a tolvaj - egy hajóslegény - kereket oldott.
- Ez volt - mondták többen s körülvették Paulinát.
A lármára az utcáról két praetori katona rontott be, csörrenő karddal: az éji őrség.
Elővették a rabszolgalányt.
- Ide azzal a pénzzel.
- Nincs nálam.
- Akkor velünk jössz, babám.
- Nem - sikított Paulina -, nem. Én ártatlan vagyok - s meg se moccant.
- Indulj - vezényelt az egyik katona - az alacsony és kancsal -, s úgy meglökte a lányt, hogy az kitántorgott az utcára.
Ott megint csak állt, mint a cövek.
Erre a másik katona - a magasabbik - a karjához ért.
- Ne nyúlj hozzám - ordította a lány. - Hagyj engem. Mert megharaplak.
A katona nevetett.
De amikor megragadta a karját, hogy előretuszkolja, a lány ráugrott, mint egy vadmacska, s végigkarmolta az orrát. A katona vére csurgott.
- Disznók - sivalkodott, s kibomlott vörös haja és izzott a kék szeme -, disznók. emberek, segítsetek. Emberek, én egész nap dolgozom, szegény vagyok, ártatlan, esküszöm az anyám sírjára, az édesanyám sírjára, ártatlan. Emberek, emberek.
Az emberek, akik a csöndes nyári éjszakában ballagtak, ámulta nézték a két zsoldost. Dulakodtak a lánnyal, ököllel-karddal verték. Mégse bírtak vele.
Aztán fölnyalábolták s úgy vitték.
- Dögök - üvöltött a levegőben, kalimpálva lábaival -, dögök. Öljetek meg. Gyilkoljatok. De azért kikiabálom, hogy ez a ronda, ez a kancsal, a múltkor a kocsmában meg akart ölelni. Gazemberek, gazemberek. Mindnyájan gazemberek. Minden zsoldos gazember. Az uratok, Caesar, is gazember. Caesar is gazember. Jupiter - hadonászott a kezeivel az üres égbolt felé.
A szörnyű ordításra, mely nem csitult Róma utcáin, fölébredtek az emberek. Hálóköntösben, papucsban csoszogtak a kapuk elé, s hallgatták ezt a vad rikácsolást, a hangot, az óriás hangot, mely utcáról utcára haladt, a rabszolgalánnyal együtt. Sárga telehold lebegett a Colosseum fölött.
Amikor Mutius Argentinusnak, a sztoikus bölcsnek villája elé értek, a lány még mindig átkozódott, dühöngött. Hangja el nem rekedve rikoltozott az éjszakában.
A bölcs ezen a kései órán Rufusszal, a költővel csevegett az átrium szökőkútjánál.
Mind a ketten fölálltak a márványpadról, s bámultak, míg a jajveszékelő némbert el nem cipelték. De hangját még ezután is sokáig hallották a sötét kis utcákból.
- Miért kiabál? - kérdezte a bölcs. - Mit akar?
- Igazságot - felelte a költő.
- Nevetséges - jegyezte meg a bölcs. - Minden indulat nevetséges.
- Minden indulat fönséges - szólt a költő. - Milyen fönséges volt ez a lány, milyen hatalmas. Aki haragszik, az, akinek igaza van, hatalmas. Ennek a lánynak is igaza lehet.
- Miért gondolod?
- Mert úgy haragudott.
- Mit ér vele? - kérdezte tűnődve a bölcs. - Az őrszobában majd agyba-főbe verik. Vagy el se jut odáig. Belökik a Tiberisbe.
- Az mindegy - mondta a költő. - Az igazság az utcán ment és ordított. Mi pedig meghallottuk a szavát. Fölriadtunk ágyunkból, nem bírunk többé aludni, nem tudjuk folytatni előbbi vitánkat. Róla gondolkozunk. Az igazságról. Lásd, még mindig erről beszélünk. Ez is valami.
Nekem nagyon tetszik ez a novella. Kosztolányit pedig zseniális költőnek és írónak tartom.
Ez a novella tulajdonképpen nem is rendelkezik egy normális novella ismérveivel. Hiszen 7 szereplője is van (Paulina, a hajóslegény, a hajóács, a 2 katona, a költő és a bölcs). Kezdjük az elemzést a kis rabszolgalány jellemével. Paulina egy koszos kis rabszolgalány vörös hajjal és kék szemekkel. Paulina az egész műn keresztül az igazságot testesíti meg. Milyen furcsa, hogy általában a katonák is az igazságot testesítik meg, vagy kellene nekik, de itt nem. Hiszen nem hallgatnak Paulinára, nem hisznek neki. Paulina foggal-körömmel harcol az igazáért, de sajnos ezzel sem ér el semmmit. Az egész veszekedés abból indult ki, hogy a kurtakocsmában egy hajóslegény meglopott egy hajóácsot, aki a koszos Paulinát gyanusítja. Paulina védekezik, próbálja a maga igazát hangsúlyozni, mire 2 katona jön be és el akarják vinni az őrsre. A rabszolgalány velük is ellenkezik, még meg is karmolja az egyik katonát, de sajnos a szegény emberek szava semmit sem ér. Ezért elhurcolják, Róma utcái a lány hangjától zengenek. A bölcs és a költő vitájukat félbeszakítva a lányról beszélgetnek. Nekem ez a kedvenc részem. Kosztolányi nagyon szépen írja le azt, hogy mit gondol ez a két eltérő gondolkodású ember a lányról és lényegében az igazságról. A bölcs szerint az indulatok nevetségesek, a költő szerint viszont fönségesek. A költő szerint igaza van a lánynak, hiszen senki sem harcol ilyen hevesen, ilyen szélsőségesen ha nem lenne igaza. A bölcs ráébreszti az olvasót arra, hogy a lány, és általa a szegény emberek szava, nem fog eljutni az őrsre, vagyis sosem lesz hatalmuk. Valószzínűleg belökik a Tiberisbe. A költő viszont másképp látja. Szerinte igenis megér ennyit az igazság. Hiszen a lány már elérte azt, hogy beszéljenek és gondolkodjanak róla, arról amit képvisel, az igazságról.
Nekem azért tetszik annyira, mert egyszerűen, de velősen fogalmaz Kosztolányi. Egyszerűen fantasztikus. És ahogy egy ilyen, koszos rabszolgalány jellemét testesíti meg az igazsággal. Mindenképpen gondolkodásra késztet mindenkit. Ebben a műben (novellában) több igazság is elhangzik. Paulinától mindjárt kettő is. Az eset a hajóáccsal a lopás miatt és az egyik katonával, aki múlkor a szoknyája alá nyúlt. A bölcs is mond egy igazságot, mégpedig azt, hogy a lány hiába kiabál és hirdeti az igazságot nem lesz értelme, hiszen nem jut el a céljaihoz. És legvégül a költő is kimondja az igazságot, hiszen a lányról, vagyis az igazságról beszélni fognak.
