Amikor először olvastam nagyon furcsa volt, hogy már ez 1. fejezetben meghal a főhős és csak utánna meséli el az életét.
Nekem az eleje túl "átlagos". Az író elmeséli a főhős születését, gyerekkorát, ifjúkorát, házasságát, karrierjét. A főhős is csak egy középszerű, átlagos ember, aki csinovnyik (hivatalnok). Egyszerű, mindennapi életét felesége "keseríti" és szerintem valamilyen szinten a gyerekei is, hiszen nem foglalkoznak vele. Ennek a kisregénynek az igazi szereplője szerintem Geraszim. Ő csak egy fiatal parasztlegény, akit a tiszta lelke, segítőkészsége és őszintesége tesz érdekes szereplővé.
Előszöri olvasásra nekem nem tetszett annyira, de amikor másodszor is elolvastam valami megfogott. Talán az, hogy az a bizonyos latin mondat belém vésődött. (Respice finem. Tartsd szem előtt a véget.) Vagy talán az, hogy Ivan iljics álma a zsákról nagyon ijesztő volt számomra. A szánalmam iránta akkor volt nagyon nagy, amikor a 7. fejezetben már testileg leépült és az okozza neki a legnagyobb örömöt, ha hű inasa vállára teheti a lábát. (földtől való elrugaszkodás) És amikor azt írja le, hogy szertetre vágyik, és arra hogy becézgessék elszégyelli magát.Amikor a 10. fejezetben a fal felé fordulva emlékezik vissza gyerekkorára majdnem elsírtam magam. A végén már alig vártam hogy meghaljon és vége legye a szenvedéseinek, mert nagyon rossz emlékek törtek rám. Aztán csodák csodájára a sok szenvedés után Ivan Iljics rádöbbent arra, hogy szánja a családját.
Számomra még az is megdöbbentő, hogy az utolsó szava a BOLDOGSÁG.
Vajon mi is eljuthatunk arra a felismerésre, amire Ivan Iljics?
