Őszintén szólva nekem tetszett ez a novella, már amennyire valakinek tetszhet egy ilyen szomorú, fájdalmas iromány.
Ez a novella egy kocsisról szól, Jonáról, akinek meghalt a fia. Jona nem akar semmi mást csak valakinek elmesélni a fájdalmát. Semmi nem érdekli csak a fájdalom és a bánat, ami a fia elvesztése után megmaradt. Régóta nem volt már utasa, ezért őt és a lovát belepte a fehér hó. Végül estefelé egy katona „kér” fuvart Jonától. Jona közli vele, hogy meghalt a fia, de a katona nem figyel rá. Csak kötelességből kérdezi, meg hogy miben halt meg a fiú. Mikor Jona mesélni kezd, a katona idegesen ráförmed, hogy siessenek. Miután leszállította a katonát, megáll egy vendéglő előtt. Ismét hó lepi el őt és a lovacskáját. Végül három fiatalember száll be a kocsiba és fuvart „kérnek”. Jona nekik is szeretni kiönteni a szívét, de ők sem hallgatják meg. Jona miután leszállította őket visszament a szállásra. Egy fiatal bérkocsisnak próbálja elmondani a bánatát, de ő sem hallgatja meg. Jona kimegy a lovához, és neki mondja el, ami a szívét nyomja.
Milyen furcsa, hogy ami 1886-ban íródott az még 2009-ben (lassan 2010-ben) is megállja a helyét. Hiszen manapság is vannak emberek, akikre nem figyelnek, és nem tudják elmondani gondjaikat. Szerintem ez eléggé szomorú dolog. Ha társainkra sem figyelünk, akkor kire van időnk?
