Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Ez a vers az én és a világ viszonyát mutatja be. Ami van, létezik, az a lírai énnek sosem elég, mindig többet és többet akar, vágyakozik a jobbra. Az első szakaszban az igealakok T/2-ben vannak, az embereket, az emberiséget szólítja meg ezzel. A húnyt szócska számomra reménnyel teli, hiszen csak ún. átmeneti „sötétség” van az embereken. Hiszen például, ha zárt lenne a szemünk, akkor már szerintem, nem lenne remény arra, hogy jobbak legyünk. A második szakaszban E/2-ben vannak az igealakok, ami lehet önmegszólítás, de az is lehet, hogy Babits az olvasót akarta megszólítani. Az ÁLOM szerepe a nagyon érdekes. Az álom lehet megoldás, lehet(ne) arra, hogy az ember kiszakadjon a rossz világból és hogy boldog legyen. De ezek az álmok nem tesznek boldoggá, hiszen megfoghatatlanok és csak maximum pillanatnyi boldogságot nyújthatnak.
Azt hiszen erre mondják az, hogy légvárra nem lehet építkezni.:)
